Ma délután úszni vittem egy csapatnyi gyereket. Ők nagyszerűek abban, hogy megtalálják a módját, mivel kössék le magukat az utazás során, hogyan legyen jókedv (és óriási hangzavar 🙁 ) az autóban és versenyzési lehetőség.
A mai móka az integetés volt. Amerre mentünk integettek, kiabáltak az embereknek és számolták, kinek, hányan integetnek vissza.
Érdekes volt figyelni az embereket (elsősorban a piros lámpáknál állva). Általában csak megyünk, fel sem nézünk, gondolataink ki tudja hol járnak, amikor az utcán vagyunk. Erre egy sereg gyerek integet nekünk.
Az első reakció a meglepődés – a gyerekek már jó szemmel azt is megjegyezték, ha csak észrevették őket. Majd jön a “Ki ez, ismerem?” – a második reakció. A harmadik pedig, hogy miként reagálunk vissza.
A legtöbben mennek tovább, van aki felháborodik, a fejét ingatja, de egészen sokan voltak olyanok is, akik visszaintegettek. Na, azért százan nem, ahogy a gyerekek számolták! (19 után 24 🙂 ).
Annyi biztos, hogy aki visszaintegetett, az mosolygott is! Megengedett magának egy pillanatnyi jókedvet, kilépett a komfort zónájából: idegen gyerekeknek integetett az utcán. De ez egyiküknek sem fájt!
A városban egy üzlet kabalája hónapokon keresztül kint állt az utcán és nem csinált ő sem egyebet, integetett az arra járónak. Alig vártam, hogy lássam! Mindig megmosolyogtatott! A visszaintegetésre én is nehezen vettem rá magam, de készültem, hogy ha legközelebb látom, én is integetek.
Nem nagy dolog, ugye? Hülyén éreznéd magad? Nem baj! Ha visszaintegetsz, akkor mosolyogni is fogsz! Ha pedig mosolyogsz, szebbé varázsolod a saját napodat és a körülötted levő emberekét is.
Tehát kezeket fel és integetni! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: