A közösségi oldalakat ellepték az idézetek és a különféle mondatok, amelyek várják a like-okat. Némelyik azonban eléggé… hogy is fogalmazzam…furcsa.
Tegnap a következővel találkoztam: SOHA többé nem engedem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon…
Te tudod irányítani, hogy szeress valakit, vagy hogy mennyire szeress valakit? Én nem. Vagy belopja magát a szívembe, vagy nem. De ha ez mégis igaz, akkor is a néhány nappal ezelőtti, nyílt napon hallottak jutnak eszembe: jobb átélni, hogy szeretsz, még ha el is veszíted, mint hogyha sose szerettél volna.
Szeretni jó! Szeretni kell! Ha pedig elveszítesz valakit az valóban nagyon tud fájni, de akkor azt kell megtapasztalni valamiért. A megbocsájtást és az elengedést, a fájdalmat, a veszteséget. A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedést magad választod.
Én megtapasztaltam. Éveken át szenvedtem, és bárki bármit tehetett. Addig tartott, amíg én nem döntöttem úgy, hogy elég.
De nem bántam egy pillanatig sem, hogy szerettem.
“Van a szeretet… Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet. Hiába kérdezed: miért pont őt választotta – nem felel. Hiába mondod neki: nem lehet – hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratod, eszed, próbálkozásaid ellenére.” Csitáry-Hock Tamás
Kommentek