A hazavezető út

Minden nap várom, hogy hazaindulhassak a munkából. Tudom, ezzel sokan vannak így.

Mert jó hazaérni, letenni a munkát, találkozni a családdal, élni a saját életünket.

De nekem van még egy okom, hogy várjam a hazaindulást. Már kb. huszadik alkalommal tettem meg az utat, amikor észrevettem. Egy kollégám évek óta arra jár, de még sosem látta, amíg fel nem hívtam rá a figyelmét. Szántóföldek mellett megy az utunk, majd az egyik oldalon erdősor kezdődik, mely az út másik oldalán folytatódik. És mi van az út fölött? Egy csodás alagút!

Ma nem sütötte a nap, de így is szép volt. Az ősz egyre színesebbé teszi. Minden nap más.

Odafelé menet nem látszik, csak esetleg a visszapillantó tükörben, de minden reggel várom, hogy visszafelé újra lássam.

Az út fölébe nyúló fák sokszor teszik csodássá az utazásom. Tavasszal, ahogy elkezdenek zöldülni, nyáron, ahogy a hajnali vagy lemenő nap fényei átszűrődnek rajtuk, ősszel, ahogy színessé varázsolják a világot és télen, amikor hóval borítva borulnak össze a fejünk felett.

Imádom az erdőt! Bár néhány éve elköltöztem az erdőszélről, olyan, mintha ezt az alagutat kaptam volna most ajándékba, hogy ismét minden nap megcsodálhassam a természet változó gyönyörűségét!