Ma délután elveszítettünk valakit…
Még nem tudom elhinni, hogy nem találkozhatok vele többé. Nem láthatom jellegzetes járását, nem hallhatom a hangját, nem figyelhetem, ahogy teszi a dolgát, ahogy nevet, ahogy büszkén mesél a gyerekeiről és a balatoni nyaralóról, mely oly fontos volt…
Sajnálom, hogy az utolsó hónapok oly nehezek voltak számára. Nem ezt érdemelte. Csak abban bízom, hogy ezekben a hónapokban is meg tudta őrizni humorát, hogy tudott örülni minden új napnak…
Neki már nem fáj. Nekünk annál jobban. Pedig annyira akartuk, hogy jól legyen! Összetörtünk az első diagnózistól, bár ő akkor is óvott minket az igazságtól. Aztán együtt örültünk a jó híreknek, megkönnyebbültünk. De nem tartott sokáig sajnos, rosszak lettek a következő eredmények. Keményebb harcba fogott. Csak sejthettük, miken megy keresztül. 3 napja még mosolygott és az e heti programokat tervezte – de nincs már itt.
Eltörpülnek a hétköznapi gondok. Hogyan éljünk, nevessünk, szeressünk most tovább? Hogyan folytassuk nélküle?
Hát még inkább éljünk, szeressünk és nevessünk! Mert bár felfoghatatlan, hogy elment, örüljünk, hogy megismerhettük, szerethettük, életünk része volt. Emlékezzünk rá mosolyogva. Hiszen ezt érdemli…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: