Ma nehezen találok szavakat.
Elkísérni valakit az utolsó útjára ebben a világban nagyon fájdalmas. Hisz még hallom a hangját, látom, ahogy a kulcscsomóját az asztalra dobja. Mert még nagyon is itt van – érzem, csak már nem érinthetem meg a valóságban.
Másfél hete ment el. Az első megrázkódtatás után egy kicsit jobb volt és pár nap múlva már könnyebben ment az élet. Ma megint jött a zuhanás.
Hitvilágunktól függetlenül mondtuk az imádságot és azt kérték tőlünk reménykedjünk.
Azt hangoztattuk, legyen meg az Úr akarata. Nevezhetjük ezt sorsnak, elrendelésnek, bárminek – be kell látni, hogy ez ellen semmit nem tehettünk. Csak reménykedtünk. Mint ahogy bízunk abban is, hogy ő már jól van, jó helyen van.
Ez egy lehetőség is arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, a vétkeinkkel, hibáinkkal, rálássunk az életünkre kicsit távolabbról. Úgy élünk, ahogy reméltük tizenévesen? Szeretünk? Ölelünk? Tapasztalunk? Nekifutunk újra? Próbáljuk másképp? Megtettünk mindent?
Ha nem, akkor miért? Félünk valamitől? Vagy azt gondoljuk, hogy nekünk ez úgysem jár?
Ha így van, elveszítettük a reményt, a hitet.
“Azt mondják, amíg élünk, remélünk, és nincs is ezzel bajom, de én a fordítottjában is hiszek. Amíg remélünk, élünk.” (Stephen King)
Hát éljünk!