Az utóbbi években sokat tanultam, tapasztaltam. Rengeteg olyan dolgot hallottam, olvastam, mely a pozitív életszemléletről, a boldogságról, az élet-örömről, a felelősségvállalásról szól. Hogy a hozzáállásom, a gondolkodásmódom határozza meg az életemet. Nem is vitatkozom velük.
Én igyekszem jó kislány lenni, jó tanuló, szorgalmas, de bizony teli tud lenni a puttonyom.
Tudom, ürítsem ki, engedjem el, tanuljak a tapasztalatokból, lássam a jó oldalát, lépjek tovább, tűzzek ki célokat, éljek a jelenben, örüljek a mának, lássam, milyen csodás az élet és benne én milyen sokat fejlődtem és milyen csodálatos ember vagyok. Értékeljem magamat, hiszen még a fürdőszobaajtómra is az van írva: csak azt szeretik és tisztelik, aki önmagát szereti és tiszteli.
Hááát, bár senki sem mondta, hogy könnyű lesz bármi is az életben, azt sem mondta senki, hogy ilyen iszonyú nehéz lesz.
Tudom, majd holnap megint könnyebb lesz, nem lesz idő gondolkodni, menni kell, csinálni. Lépni tovább és tovább.
Nem vágyom sokra. Csak egy kis biztonságra. Amit én kell, hogy megteremtsek ismét.
Látom az utat, amit már megtettem, értékelem az apró fejlődéseket, örülök a boldogságmorzsáknak, de van, ami nem változik. De persze majd annak is eljön az ideje. Amikor nem is számítok rá, itt lesz.
Mi mást is tehetek? Reménykedek, mert anélkül nem lehet élni (mint ahogy néhány napja megfogalmaztam), csinálom tovább, mert van valaki, akinek fontos vagyok. Aki rám szól, hogy kapcsoljam be a biztonsági övet, aki figyelmeztet, hogy pihenjek többet, aki odabújik hozzám, megsimogat és megfogja a kezem. Érte is mennem kell tovább, mert az ő boldogságához kell az is, hogy engem boldognak lásson.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: