Ma, amikor nem is számítottam rá, valaki mosolyt csalt az arcomra. Ezzel emlékeztetett arra, hogy milyen jó érzés mosolyogni és felvetődött bennem, hogy miért is nem élek vele többször?
Sosem voltam alapvetően mosolygós típus. Sőt! Emlékszem, amikor tizenéves voltam, már akkor sokan megkérdezték tőlem, hogy Mi a baj? – nem értettem. Semmi bajom. Majd évekkel később, amikor ráült az arcomra a beletörődés, a szomorúság, már durvább válaszom volt: Minek örüljek?
Pedig jó néhány évvel ezelőtt egy reklám azt hirdette: Ha rámosolyogsz a világra, a világ visszamosolyog rád! Tele volt az ország ilyen óriásplakátokkal. Emlékszem, álltam a buszon és megakadt rajta a szemem. Akkor azt mondtam, na, ezt kipróbálom. És működött! Hisz a mosolygós ember könnyebben eljut a szívekhez, szívesebben néznek rá, beszélgetnek vele az emberek, hisz nyitottabb a világra, pozitívan látja azt.
Mégis miért olyan nehéz mosolyogni?
Mert még azt gondolják, hogy nekem milyen jó! Pedig…
Mert még ÉN azt gondolom, hogy nekem milyen jó! Pedig…
Pedig nekem tényleg milyen jó! A többiek meg irigykedhetnek, kíváncsiskodhatnak! Ez az ő dolguk!
Amikor mosolygok, erősebben dobban a szívem, kitárul a világ, a szépet és a jót látom mindenhol és a felvetődő kérdésekre is könnyebben találok megoldást! Akkor ezt miért is nem csinálom?
Mert még mindig képes vagyok belehúzni magamat a gödörbe és bent tartani. Sokadszor is. Ez megint egy olyan pillanat, amely rádöbbent, valóban én teremtem a világot magam körül. A nézőpontommal.
Ahogy tegnap leírtam, a biztonságot nekem kell megteremtenem – és a boldogságot is. Ennek egyik kezdeti lépése lehet a mosoly.
“Vedd észre, hogy a valódi boldogság benned rejtőzik. Ne pazarold az időt arra, hogy a békét, a megelégedést, az örömet valahol máshol keresd. Légy nyitott, nagylelkű, mosolyogj és ölelj meg másokat.” (Og Mandino)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: