Most nincs kedvem…

Miért olyan nehéz megtenni valamit, amikor tudjuk, hogy az jó nekünk?

Lehet ez sokféle dolog: elpakolni valamit, felhívni valakit, bejelentkezni a dokihoz, elindulni kutyát sétáltatni, beállni játszani a gyerekekhez…

Többféle okot is találtam:

• a jó öreg halogatás, amiről már egyszer írtam is
• lustaság
• félelem.

Halogatásban már megállapíthatom, hogy fejlődőképes vagyok, bár hajlamos is a visszaesésre. Ezek azok a néhány perc alatt elvégezhető dolgok, amikhez nem fűlik a fogunk, pedig amikor rászánjuk magunkat, akkor rájövünk, hogy milyen butaság is volt eddig várni vele. Például elvinni végre a szelektív szemetet a gyűjtőhöz, kitakarítani a hűtőt, kicserélni az égőt a lámpában…

A lustaság azért benne van a halogatásban is. Hisz mindig találok ürügyet, hogy miért ne most csináljam meg. Könnyebb nemet mondani, mint rászánni egy kis időt és energiát. Most nincs kedvem. Majd később megcsinálom! Nem olyan sürgős! Úgysem csinálja meg helyettem senki!

Nálam a félelem is ok lehet, főleg, amikor ki kell lépni a komfortzónámból. Mit fog hozzá szólni, ha felhívom? Kérhetek én ilyet? Mi lesz, ha nem úgy sikerül? Belemenjek a bizonytalanba? Tényleg próbáljam meg?  Megengedhetem ezt magamnak? (nem feltétlenül anyagilag, de erkölcsileg, érzelmileg is) De mi lesz ha …? És a félelem attól, hogy valami megoldódik, valami jobb lesz. Hisz már megszoktam ezt, még ha olyan sz_r is, akkor is az enyém. Nekem úgysem jár a jobb.

Ezek azok a helyzetek, amikor tudatosan félre kell tenni az elme hülyeségeit és megcsinálni, belevágni, megpróbálni. Hiszen jobb, ha kész van, jobb megpróbálni, még akkor is ha nem sikerül és tanulni belőle, mint várni a csodára. Dupla öröm, mert magabiztosságot és nyugodtságot élhetünk át az elvégzett munka, a felemelt telefon hatására, ahelyett, hogy sokasodna a tennivalók, a nem-szeretem munkák száma.

Ez is csak egy döntés.