Ma felavattuk a közelben megnyílt műjégpályát. Hétköznap lévén kevesen voltak, aminek mi nagyon örültünk.
Tavaly már egészen jól ment a korizás a kisfiamnak, de most újra össze kellett rakni ezt a mozgást, ment a csetlés-botlás rendesen. Mivel kézenfogva mentünk körbe-körbe, egy óra után úgy éreztem, hogy a jobb kezem már öt centivel hosszabb, mint a bal, mert annyiszor húzta lefelé és tartottam vissza az elesésektől. Szerencsére jött az irányváltás és megnyújtotta kicsit a bal karomat is. 🙂
Fiú lévén záporoztak a kérdések felém a jéggel, az alatta levő csövekkel kapcsolatban, a jég megújításáról, a versenykorcsolya és a mi korink közötti különbségekről… Én pedig mondhattam ezredszer a mondatot: “Nem tudom, nem értek hozzá. ” És valóban, ezek a technikai dolgok elég messze állnak tőlem. Még jó, hogy őszi szünetben voltunk a Csodák Palotájában, ahol szárazjeges kísérleteket is láthattunk, így azt tudtam mondani, hogy valószínűleg ez is úgy készül. És a másik megszokott mondat: Majd utánanézünk! (Ez többnyire elmarad sajnos, mert feledésbe merül.) Ilyenkor azt a taktikát szoktam választani, hogy a témához kapcsolódva elkezdek valami olyan dologról mesélni, amiről van valami tudásom. Így beszéltünk a műkorcsolyázásról és a hokiról. Hisz nem lehet, hogy Anya semmire sem tudja a választ!
Jó volt kikapcsolódni kicsit, siklani a jégen, figyelni, ahogy mások ügyeskednek, bukdácsolnak. Volt apuka és szülőpáros, akik tanítgatták csemetéjüket a korcsolyázásra, voltak nagyobbacska lányok, akiket a szülők csak kintről lestek, de a kisebbik, szinte minden esés után sírva ment le a jégről. Volt egy fiatal szerelmespár is. A lányon valószínűleg most volt először korcsolya, de kitartóan kísérgette a fiú, a lány pedig csendesen lépkedett húsz centiméterket másfél órán keresztül. Aztán volt egy gyönyörű 12 év körüli lány, aki harmonikus, gyakorlott mozdulatokkal rótta a köröket. Biztosan van már jónéhány óra “csúszkálás” a lábaiban. Jó érzés volt látni őt.
Bő egy órája koriztunk már, amikor az én drágám csúnyán a fenekére esett. Anya, ez fáj! Elhiszem, de menjünk tovább, a mozgásra hátha elmúlik és eltereli a figyelmedet. Így is volt kb 5 percig, majd közölte, hogy még mindig fáj és éhes is. Jó, akkor menjünk még 10 kört és induljunk haza. Húzta kicsit a száját, majd közölte: Ne, húszat menjünk! Ezért is imádom! Tudtam, hogy valami hasonlót fog mondani. Így lett a vége még kb. 25 kör popsifájósan.
Nem emlékszem olyanra, hogy egymást követő napokon gör- és jégkorcsolya is lett volna a lábamon, de ez így most nagyon jó volt. Közös kikapcsolódás, élmény és korai szezonkezdés egyszerre. Bár a délutáni-esti teendőkkel elcsúsztunk kissé, de néha megéri, hogy az ember kilépjen a megszokott programokból és megengedjen magának egy nem annyira hétköznapi kikapcsolódást a hétköznapokban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: