Az egész napomat végigkísérte a kijelentésem, hogy “azért is jó napom lesz”. Mintha próbára bocsájtottak volna, mit is bírok, meddig megyek el. A nap végén azt mondhatom, ma aztán minden volt, de nincs katasztrófa, tovább tudok menni, tehát jó nap volt.
Előfordul, hogy történik valami az életünkben, amin fennakadunk, amikor azt mondjuk, hogy na ezt már nem, ebből elég, nincs tovább. Aztán lehiggadunk, más nézőpontot keresünk, magyarázatot találunk rá, elfogadjuk és marad minden a régiben. Amíg aztán újra jön valami ami átlépi az ingerküszöböt, esetleg hosszabb emésztési szakasz, mélyzuhanás is történik, de kimászunk és továbbmegyünk különösebb változtatás nélkül.
De mi kell ahhoz, hogy valóban azt mondjuk, elég, változtatok, mert ez így nem jó?!
Az én életemben volt egy pár ilyen és most is itt tartok. Amikor elveszett a remény végleg, hogy jobb lehet, az döntő volt. Tudtam, már mindent megpróbáltam, nincs ott dolgom. Kellett hozzá erő, bátorság és új cél, hit abban, hogy máshol, máshogy, másvalamivel menni fog. Olyan is volt, amikor úgy éreztem, ennél lejjebb már nem áshatom magam. Motiváló tényező volt a gyermekem, akivel nem tehettem meg, hogy abban a helyzetben maradjak.
Ha több ilyen is történik velünk, idővel hamarabb észrevesszük a jeleket, hogy itt az idő a változásra. Ez viszont mindig kockázattal jár. Ilyenkor a szívünk szerint döntünk általában. Erre nem mindenki vállalkozik, mert a racionális döntés biztonságosabbnak tűnik. Arra pedig szükségünk van. Hisz nem engedhetjük meg a kockázatot, családunk van.
Mégis van egy határ, amit ha elérünk, érezzük, menni kell. Másfelé. Tovább. Amikor nem elég az örülj annak, amid van, nézz rá kívülről, vedd észre benne a jót.
Cél, terv, erő, bátorság, hit és pozitív hozzáállás mindenképpen szükséges. Talán ez a fejlődés kulcsa?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: