Amióta elkezdetem feltenni ide az írásaimat, alig maradt ki egy-egy nap, amikor nem írtam. Most már két napnál tartok és érzem, írnom kell, de sokadszor kezdek neki és törlöm ki a leírt egy-két bekezdést is. Az írás nekem terápia. Össze tudom rakni a gondolatokat a fejemben, és tudom egy kicsit kívülről látni az életemet általa.
Most viszont annyi minden kering bennem, hogy nem találom a fonal végét, ahol elkezdhetem lebontani ezt a vastag réteget, hogy látszódjon a csupasz valóság. A fonal összecsomózódott, olyan helyekre is beférkőzött, ahonnan nehéz kiszabadítani. Vagy talán pont ez a lényeg: azt gondolom, túl nehéz lefejteni, megoldani a csomót és félek is megkezdeni, mert tudom, hatalmas munka a lebontás és még nagyobb feladat az alatta lévő valóság elfogadása. Önmagam elfogadása. Elhinni azt, hogy az jó úgy, ahogy van. Hogy jó valamire. Anélkül, hogy ráhúznék újra valami álcát, ami eltakarja a valóságot.
A hűtőmre ez a mondat van kirakva: “Addig, amíg nem hiszel magadban, nem lesz saját életed!”
Ha ezt megfordítom, és felteszem magamnak a kérdést: Mikor érzem azt, hogy a saját életemet élem? A válaszom az, hogy akkor, amikor jól érzem magam a bőrömben, mert tudom jót tettem, önmagam voltam. Nekem ezek a pillanatok azok, amikor tornát tartok, táncot tanítok, amikor úgy érzem, otthon vagyok valamiben.
Ezek szerint vannak pillanatok, amikor elfogadom önmagam, amikor el is hiszem, hogy jó vagyok valamiben. (Az ilyen felismerések miatt kell nekem írnom. 🙂 ) Tehát már csak az a dolgom, hogy úgy alakítsam az életemet, hogy az ilyen pillanatok legyenek túlsúlyban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: