Valamiben hinni kell. Sokan tettük már fel a kérdést, hogy a sok rossz dolog hogyan történhet meg, ha Isten vigyáz ránk? Ma egy filmben ezt a választ adták:
“Ha Missy (a kislánya) elesik, megüti magát. Még akkor is, ha ott állok mögötte. Ez nem azt jelenti, hogy miattam esett el, de ő tudja – mert határtalanul bízik bennem-, hogy ott leszek és felemelem. Hogy nekem is fáj, hogy én is vele sírok, és megnyugszom, amint megnyugszik. Én ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy Isten ott áll a hátam mögött.
Az, hogy Isten szeret bennünket, nem azt jelenti, hogy nem történhet velünk baj, hanem a bizonyságot, hogy ő mellettünk lesz, ha elesünk.”
Nem követem egyik vallást sem, arra sem tudnék válaszolni, hogy hiszek-e Istenben. Magam sem tudom. De valami felsőbb erőben hiszek. Mintha valaki rendezgetné a dolgainkat: hagyja, hogy rossz irányba menjünk, tanuljunk belőle, megéljük a szépet, bizonyos helyzetekbe újra belevisz, ha tapasztalnunk kell még. Mert minden okkal történik, akkor is, ha nem értjük.
Egy valamiben azonban biztos vagyok. Bármiben is hiszünk, lépni nekünk kell. Ezt senki sem teheti meg helyettünk. Ehhez pedig arra is szükség van, hogy önmagunkban higgyünk. A “majd lesz valahogy” is egy nézőpont, de az önmagunkba vetett hit, hogy jó döntést hoztunk és képesek vagyunk véghez vinni elhatározásunkat – a legfontosabb. Hiszem, hogy ha így cselekszünk, fentről valahonnan valóban megkapjuk a támogatást.
Néha nagyon nehéz nem feladni. Ha jó úton vagyunk, akkor is jönnek próbatételek. Vajon kitartunk-e? Elég erős-e hozzá a hitünk? Tudunk-e bízni magunkban is oly határtalanul, mint a kisgyermek a szüleiben? Előfordul, hogy elbizonytalanodunk, de a hitre mindenkinek szüksége van aki élni akar, mert anélkül csak léteznénk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: