Létezik

Csitáry-Hock Tamás muszáj-ölelése igenis létezik.

“… van egy másfajta ölelés. Amely kellemes, meleg, puha, jó… és szorít, nem enged, felkavar, legyőz. A muszáj-ölelés. Amikor nem tehetsz mást, meg kell ölelned. Őt. A szívét, a lelkét, a lényét. Muszáj megölelned, mert ez az ölelés az Élet.(…) Lehet, hogy minden és mindenki ellene szól, lehet, hogy harc van benne, lehet,hogy könnyek, hogy fájdalom… mégis muszáj. Mást nem tehetsz.”

Kaptam valami nagy élményt, erőt a héten. Olyat, amiről csak álmodni mertem. De bizalmatlan vagyok és telhetetlen, még többet akarok.

Jön a szomorúság, hogy miért csak ennyi? Miért húzzák el előttem a mézesmadzagot? Miért történik ez már megint velem?

Aztán jön a figyelmeztetés egy ismerőstől: Tudd, hogy ami veled szembejön, ami megijeszt, ami irritál, ami kiborít, azzal dolgod van.

Még néhány nappal ezelőtt sem hittem, hogy ez ilyen lehet. Most pedig áramlott felém az energia, de ahelyett, hogy örülnék neki, szenvedek, hogy miért nincs velem többet ez az érzés. A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedést én választom. Már megint. Pedig boldognak kell lennem, hisz csodás pillanatokat élhettem meg és remélhetőleg nincs vége, csak akadozik éppen.

Azt hiszem meg kell tanulnom boldognak lenni. Hisz karnyújtásnyira van, csak el kell fogadni.