Ha leírom, rászánom az időt az átgondolásra. Hát most újra írok, mert szükségem van rá.
Tudom és ezerszer hallottam, hogy milyen fontos, hogy megéljük a pillanatokat, kilépjünk a komfortzónánkból, értékeljük a boldogságmorzsákat, megtapasztaljuk a jelent. Az elmúlt hetekben volt rá néhány alkalmam, hogy ezt megtegyem. Olyanban legyen részem, amiben régen, nagyon régen nem volt. Élveztem.
Közben már az első pillanat előtt is tudtam, ezt csak az alkalom adja. Nincs benne tervezési lehetőség, jövő. Akkor és ott van és ennyi. De szükségem volt rá, hát nem korlátoztam magam. De ha valami jó, akkor az ember abból többet akar. Mint ahogy a kedvenc ételünkből sem elégszünk meg egy kiskanálnyival… Pedig az a pillanat szinte tökéletes, mégis többet akarunk belőle, csak mert jó. Innen jönnek a bonyodalmak.
Akinek valaha is volt gondja a testsúlyával, tapasztalhatta, hogy néha nagyon nehéz nemet mondani valamire, de utólag milyen büszkeséggel tölti el az embert, ha ez mégis sikerült. Vagy épp milyen rosszul érezheti magát, ha engedett a csábításnak. Ha engedett, megint kétféle hozzáállás is lehetséges: jó, most engedtem, de nem adom fel, folytatom tovább és odafigyelek az étkezéseimre, vagy már úgyis jól elrontottam, mindegy mit és mennyit eszek.
Ez hasonlóan működik más területen is. Örülök annak ami jó volt, de elfogadom, hogy ennyi volt és megyek tovább az utamon. Vagy többet áldozok egy kis jóért, de kitartok eredeti célom mellett, vagy gyengének érzem magam, hogy ezt az áldozatot hoztam és még akarok abból az örömforrásból, hisz attól nekem sokkal jobb. Talán jobb is, mint küzdeni egy szinte elérhetetlen célért.
A három reakció közötti különbség önmagunk megbecsüléséből fakad. Mennyire vesszük komolyan kitűzött céljainkat? Milyen áldozatokat vagyunk érte hajlandóak vállalni? Mennyire bántjuk magunkat, ha kissé letérünk a kijelölt útról? Biztos, hogy az előre megtervezett út vezet csak el a célhoz? Megengedhető-e néhány kitérő az út során? Mennyire vagyunk kitartóak? Tökéletesnek kell lennünk? Ki mondja meg, hogy csak és kizárólag ez vagy az a jó számunkra?
Buddha szerint “A boldogsághoz nem vezet út, az út maga a boldogság.” Tehát bármilyen utat is járunk, nem lehetünk az út során csak áldozatok. Össze kell férjenek az örömök és a tudatosság. Csak és kizárólag tőlünk függ, hogy el merünk-e engedni valamit, amitől az örömünket reméljük, legyen az étel, esemény, személy vagy bármi más. Ha elengedjük, más örömforrást is könnyebben felfedezünk. Hisz mindig van valami jó körülöttünk. Robert Lawson könyvében olvastam, hogy “minden szenvedés forrása az ellenállás, a pillanat el nem fogadása”. Mást akarunk, mint amink van és közben nem vesszük észre mennyi mindenért lehetünk hálásak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: