Bella

Nóra épp a menhelyre igyekezett. 32 éves volt nemrég és néhány lelki sérülésből kigyógyulva igyekezett jobban megismerni saját magát. Önkéntes munkát vállalt, hetente kétszer foglalkozott a kutyákkal és segített az ellátásukban.
Bella, egy kis keverék felkeltette az érdeklődését. Kíváncsian figyelte. Új kutyus volt, nemrég került ide. Bella is figyelte őt.
Beletelt néhány napba, mire Nóra nyitni mert a kutyus felé. Beszélt hozzá, hogy szokja a hangját, lassan közelített felé. Bella pedig figyelt és örült minden falatnak, később már minden simogatásnak.
Nóra sokat gondolkodott azon, hogy szeretne-e otthonra egy kutyust. Jó lenne, mert kezdett a szívéhez nőni és szívesen foglalkozott volna vele. Lett volna egy társa, amikor egyedül érezte magát, de közben félt is. Vajon megfelelő gazda lenne-e, meg tudná-e oldani az életét egy kutyával és tényleg ő-e a megfelelő kutyus?
Mert volt Bellában valami bizonytalanság. Előfordult, hogy észre sem vette Nórát, még a finom falat sem volt erős inger számára. De máskor, ha megsimogatta és elkezdtek játszani, igazán boldognak tűnt. Kiszámíthatatlan volt. Pedig Nóra azt szerette volna, hogy Bella várja őt, örüljön neki, és mellette legyen, amikor ott van. Amikor Bella távol maradt, Nórát ez bántotta, elbizonytalanította és inkább ő sem közelített a kutyus felé.
Egy este épp azon gondolkodott, hogy lehet, hogy rosszul közelíti meg a kiskutyát. Mi lenne, ha akkor is odamenne hozzá, megpróbálna játszani vele, amikor Bella visszahúzódik. Elhatározta, hogy holnap így tesz, szeretettel fordul a kiskutya felé, az bárhogy is viselkedik.
De másnap Bella már nem volt a menhelyen. Valaki elvitte. Nóra mérges volt: a kutyára, saját magára és a világra. Nem értette, Bella miért nem akart vele lenni, pedig sokszor olyan jól érezték magukat együtt. Sajnálta, hogy nem közelített felé bátrabban és szomorú volt, hogy elveszítette az esélyt, hogy választ kapjon a kérdésére: Mi lett volna, ha…?

Nóra új hobbit is választott néhány hónapja: gitározni tanult. Mindig szeretett volna tudni játszani egy hangszeren. Megismerkedett egy fiatalemberrel, aki egy zenekarban játszott és elkezdte őt tanítani. Amikor odaért Péterhez, furcsa érzése támadt. Ahogy beljebb ment az udvaron, azt látta, hogy a kertben lyukakat ásott valami, egy fél pár kesztyű hevert a fű közepén és furcsa hangok jöttek a házból. A következő pillanatban az ajtó hirtelen kinyílt és Péter szaladt ki nevetve, nyomában egy kutyával.
Amikor Péter észrevette Nórát, rögtön megállt és a fejéhez kapott.
– Ó! Ne haragudj, el is felejtettem, hogy jössz! Amióta Bóbita itt van, minden a feje tetejére fordult! De hát lehet rá haragudni??? – dörgölte meg a lábánál lévő szőrgombócot Péter. A kezek alól pedig nem más bújt elő, mint Bella.
Péter meg beszélt és beszélt, tele volt élménnyel. Még sose látta Nóra ilyen vidámnak és felszabadultnak, pedig a ház eddigi rendje igen láthatóan felborult.
Ekkor értette meg Nóra, hogy semmi másra nem volt szüksége Bellának, csak szeretetre. Bármit is csinál, bárhogy viselkedik, számára az a fontos, hogy szeressék. Ha pedig ezt megkapja, akkor a gazditól szinte bármit hajlandó lesz megtanulni. Azt sem bánta, hogy ezentúl rendszeren látni fogja a kutyát valaki mással – mert tudta, Péter jó gazdája lesz.
Nóra, látva Bella-Bóbitát és Pétert, tudta, ez egy lecke volt. Nem véletlen találkozás.