De megtehette volna!

Néhány napja azt mondta nekem valaki, hogy “Ha nem haragszol, most elköszönök, mert mennem kell”. Mosolyogtam és azt válaszoltam, hogy fölöslegesen nem keltek magamban ilyen rossz érzéseket és egyébként is, ha haragszom, ha nem, akkor is menned kell.

Büszke voltam magamra. De azért ez nem mindig ilyen egyszerű.

Miből keletkezik a harag, a csalódás? Abból, hogy valaki, vagy saját magunk, nem az elvárásainknak megfelelően viselkedett. Azt adta, amire akkor, abban a pillanatban képes volt. Az elvárt szintet azonban nem érte el.

Ez lehet apróság és komoly dolog is. “Észrevehette volna, hogy tele van a szemetes.”  “Meg kellett volna köszönnie legalább.” “Segíthetett volna abban, hogy…” ” Elmondhatta volna, hogy…”

De nem tette. Ez okoz fájdalmat, csalódást, haragot.

Az a feladata valójában, hogy megtegye? Ki adta neki ezt a feladatot?

Ezek a mi elvárásaink mások felé. Azt gondoljuk, hogy így vagy úgy kell viselkedniük, cselekedniük az embereknek. mert szerintünk ez a normális, a helyénvaló. Elkezdünk agyalni rajta, hogy miért viselkedik így, felhergeljük magunkat, nem értjük.Ebből lesz a harag, az értetlenség, a csalódás. a veszekedés, az idegeskedés.

Mit tehetünk, hogy ez ne így történjen? Ne legyenek elvárásaink? Jogos elvárások léteznek?

Ilyenkor gyakorlatilag harcolunk a valósággal. Azzal, ami történt. Megváltoztatni nem tudjuk. Ha szeretnénk, hogy legközelebb ez másképp történjen, akkor ezt érdemes kommunikálni, érdemes beszélgetni róla, hogy mi történt, de csak vádolás nélkül. Elmondhatjuk, hogy a másik ember örömet okozna nekünk, ha részt venne a házimunkában. Kérdezzük meg, mit csinálna meg a legszívesebben a teendők közül. Vagy ha valamit nem mondott el, akkor keressünk alkalmat a beszélgetésre. Érdeklődjünk a dolgairól, hogy érezze, valóban érdekel minket és megoszthatja velünk ezeket.

Ez nem oldja meg két perc alatt az életünk problémáit, de nagy eséllyel többet érünk el vele, mint egy veszekedéssel. Valószínűleg az esetek többségében nem azért cselekszik a másik ember úgy, ahogy, mert fájdalmat akar nekünk okozni, hanem azért, mert számára akkor és ott, az a viselkedés a normális, a helyénvaló vagy épp a megvalósítható.

A kulcsszó azt hiszem itt is a szeretet  és az elfogadás, akkor is, ha ez sokszor rendkívül nehéz tud lenni.