Azt mondják, légy boldog, elégedett és kiegyensúlyozott egyedül is, mindezt ne a párkapcsolattól várd el.
Mark Twain azt is mondja: “Az életet igazán csak akkor élvezhetjük, ha van, akivel ezt az élvezetet megoszthatjuk.”
Egyetértek Mark Twainnel. Rengeteg helyen voltam egyedül. Voltam színházban, koncerten, moziban, túrázni, korcsolyázni, körültekertem a Balatont, voltam előadásokon, nyílt napokon, meditáción… Mert azt mondtam, nem hagyom ki az életemből csak azért, mert nincs kivel menni. Sok élményt szereztem és egyiket sem bántam meg.
Az is élmény, amikor valakinek mesélsz róla, megmutatod a fényképeket, elmondod a sztorikat, megmutatod a katalógust, de nem lehet mindent elmesélni. Vannak pillanatok, amiket át kell élni, amihez ott kell lenni, mert érezni, látni kell, hogy értsd. Amiket sajnálsz, hogy más kimaradt belőle. Mert milyen jó is az, amikor egy szó, egy apró utalás elég ahhoz, hogy mindketten tudjuk, mi is történt akkor, mit éltünk át együtt…
Az is igaz, hogy a boldogságot, az örömöt nem másoktól kell várnunk. Az a mi saját döntéseink eredménye. A stresszt okozó dolgok mellett, megtanultam meglátni a jót, a szépet a mindennapokban. A boldogságmorzsákat. Látom, észreveszem a saját fejlődésem, vannak céljaim, terveim, amik visznek tovább, amik reményt adnak a még több jóra. De szükségem lenne mindezek megosztására. És arra, hogy én is megkérdezzek, meghallgassak valakit.
Gyakorlatilag évek óta nem kérdezte meg tőlem este senki: Milyen napod volt? Persze, vannak szüleim, ismerőseim, barátaim, akik érdeklődnek időnként, de az nem ugyanaz.
Ez nem panasz. Csak egy gondolatmenet. Hisz mindig ebbe a két, kissé ellentétes irányú gondolatba futok bele: 1.magadtól légy boldog és 2. mit ér a napod addig, míg hazaérve valaki meg nem kérdezni, mi történt veled. Le kellett ezt vezetnem, hogy lássam, mi igaz ebből nekem. Eddig a második valahogy mindig bántott, mert tudom, oly sokan élnek egyedül. Akkor az ő életük nem ér semmit? Ez badarság! Az ő életük ugyanolyan fontos, mint bárki másé.
Azt is olvastam ma, hogy aki egyedül marad, az megerősödik, megedződik annyira, hogy nincs olyan csapás, ami után fel ne tudna állni. Mert nem másokból, hanem önmagából veszi az erőt. Ez biztos. Tapasztalom: egyre kisebb a gödör, egyre hamarabb abbahagyom az ásást, egyre könnyebb kimászni, mert megvannak a kapaszkodók. A társ nem is ahhoz szükséges, hogy erőt vegyek el tőle, hanem, hogy tápláljam az ő erejét is és legyen egy közös energiánk, melyet együtt táplálhatunk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: