Vitatkoztál már valakivel gondolatban? Megmondtad már a magadét valakinek – magadban? Én sokszor. A baj ezzel az, hogy a másik fél is én vagyok és azt a választ adja, amit elvárok tőle.
Miért vitatkozom? Mert sok bennem a megválaszolatlan kérdés, a meg nem értés. Szeretnék választ kapni. Tudni, érteni. De a valóságban ritkán van rá alkalom, mert nem úgy alakul, hogy beszélhessünk, vagy már az első mondatomra sem úgy reagál a másik fél, mint ahogy én azt vártam.
Közben pont azért készülök, mert számtalanszor fordult elő, hogy utólag voltam “okos”. Akkor már tudtam, hogy mit kellett volna mondani, hogyan kellett volna reagálni. De akkor és ott arra voltam képes. Magam felé is elvárásokat alakítok ki: ezt kell mondanom, így kell viselkednem.
Ahelyett, hogy átengedném magam a pillanatnak. Az elmém, ami teljesen énközpontú, előre lejátsza az eseményeket. Úgy, ahogy neki jó, amiben ő a fontos.
És nem csak akkor nem vagyok jelen, amikor a beszélgetés történik – ha megtörténik egyáltalán-, hanem akkor sem, amikor ezeket előre lejátszom. Elvesztegetek egy csomó időt!
Az elme mindent érteni, tudni akar. A szív pedig, ha szeretettel van tele, elfogad. Olyannak, amilyen. A másikat is, és önmagamat is.
Az elmémnek szüksége van az önigazolásra. Ugye, megmondtam, hogy ő ilyen és olyan. Bezzeg én…
Nem könnyű leállítani. De mégis örülnöm kell ezeknek a “párbeszédeknek”, hisz legalább felismerem már, hogy az elmém átveszi az uralmat ilyenkor. “E nélkül a fejlődés nem jöhetne létre, hiszen rá kell jönni, hogy nem a minket körülvevő világban kell ellenségeket keresnünk, hanem minden ember önmaga legnagyobb ellensége.” (Robert Lawson – A lélek útja)
“Egyetlen pillanat létezik csupán, amelyben fontos, hogy felébredj. Ez a pillanat most van.” Buddha
Vedd észre a most-ot!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: