Néhány napja fényképek közt keresgélve találtam rá egy kis füzetre. Nem emlékeztem rá. Egy régi-régi szerelem üzenetei voltak benne. Majd kicsit később olyan fényképeket is találtam, melyen ő is rajta volt.
Nem csak a füzetre nem emlékeztem. Végigolvasva az üzeneteket, hihetetlen, milyen érzelmek, vágyak, öröm és remény tör fel belőlük. Ez is én voltam. Vagyok… talán még mindig… valahol.
Mostanában történt az is, hogy egy kedves ismerősömnek azt mondtam: nem engedem meg magamnak, hogy megéljem az érzelmeimet.
Figyelem közben a gyerekeket, akik önfeledten sikítoznak, nevetnek, sírnak és hisztiznek, unatkoznak és csillogó szemekkel néznek.
Ehhez képest igen sivár az én érzelemkifejezésem. Korlátozom magam, mert nem tartozik másra, mert magamnak sem vallom be, mert nem merem azt érezni, hogy elkerüljem a fájdalmat, mert nem merek már úgy reménykedni sem.
Nincs ez így jól. Mit is szeretnék? Leélni az életem? Megélni? Átélni? Igen, ideje lenni ÉLNI és ÉREZNI, amíg van rá idő…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: