Bár még a januárnak sincs vége, nagyon sokan mentek már el. Diákok, pedagógusok, fiatal sportolók … Értetlenség, fájdalom még így ismeretlenül is.
Most pedig egy olyan ember is elment, aki példakép volt. Pedig őt is alig ismertem.
Amikor új életet akartam kezdeni, az ő telefonhívása jelentette a kiutat. Amikor felhívott, épp elvállaltam már egy másik munkát, de ő megértő volt. Később visszahívtam, hogy szeretném, ha mégis találkoznánk. Emlékszem a határozottságára, kedvességére, figyelmességére. Arra, hogy tudta, mit akar és eredendően, ismeretlenül is a bizalmát éreztem. Tudtam, nem lesz baj, költözhetek, jöhetek, minden rendben lesz.
Keveset találkoztunk. De ha baj volt mehettem hozzá. Tekintélye volt, de emberként bánt velünk. Azt gondoltam, nem is nagyon tudja, mit csinálok, mi történik velem, hisz annyi ember van körülötte. Aztán kiderült, hogy igenis figyel. Mindenre.
Amikor úgy éreztem, váltanom kell, elfogadta, bár nem örült. Mert látta a bennem létrejött változásokat. Nagyon meglepett. Jó érzés volt tudni azt, hogy ennyi ember közül rám is van energiája, figyelme, sőt terve. Így örömmel mondhattam, hogy teljesen mégsem megyek el az iskolából, visszatérek heti néhány órában. Mert úgy éreztem, számít rám és élvezhetem a bizalmát.
Ezután már tényleg alig láttam. De figyelemmel kísértem, próbáltam a magam módján segíteni.
Karácsonykor írt nekünk, kollégáknak egy levelet, melyben arról mesélt, hogy egy hullámvasúton épp felfelé halad. Hihetetlen dolgokon ment keresztül, erőn felül teljesített, amivel óriási tiszteletet és csodálatot váltott ki belőlem. Példaértékű az akarata, hite, kitartása. Azt kívántam neki akkor, karácsonykor, hogy a hullámvasút felfelé íveljen, sokáig fent maradjon és tudja élvezni a kilátást…
Már fent van…
Hiszem, hogy most is figyel, vigyáz, támogat és őszintén bízom benne, hogy büszke mindarra, amit teremtett a világunkban. Így már valóban nincs semmi más dolga, csak, hogy élvezze a kilátást…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: