Szeretem az ősz színeit. Az ősz változást hoz a természetben: az utolsó zöldségek és gyümölcsök is beérnek, a levelek színesebbé válnak és lehullanak, a madarak egy része útra kel, az állatok már a télre készülődnek.
Az emberek életében is változások indulnak, főleg ott, ahol gyerekek vannak. Új napirend, hetirend, délutáni foglalkozás, edzés választása… Ez egy ideig kereséssel, próbálgatással, bizonytalansággal telik, de októberre általában letisztul és halad a maga útján.
Az én életemben a szeptember, maga volt a bizonytalanság. Minden téren, de főleg a munka-hivatás, megélhetés területén. “Már vége lehetne a szeptembernek, az október biztos jobbat hoz majd!”- mondogattam. De még vége sem lett a szeptembernek, újabb és újabb nehézségek, próbák kerültek elém. Egy kedves ismerősöm tanácsa segített csak sokszor, miszerint tegyem biztossá a bizonytalant, keressem a választ a hogyanra. Kerestem, próbáltam másképp, átszerveztem, s mikor már megoldódni látszott, újabb és újabb nehézség jött, sőt újabb területek kapcsolódtak be az életből. Elértem a határomat…
Közben a sors összehozott valakivel, akivel a béke és a nyugalom szigetén érezhettem magamat néhány órára. De amikor nem volt velem, gyorsan megkérdőjeleztem mindent, még a létezését is. Hagytam, hogy a bizonytalanság behálózza az egész életemet és bizalmatlanná is válljak. Az első alkalomnál még egész türelmes volt, s csak arra hívta fel a figyelmemet, hogy a szívemre hallgassak. De elrontottam. Sok év tapasztalás, önmagam újraépítése után nem tudtam szívből cselekedni, bizalmat adni sem neki, sem magamnak és nem tudtam élni.
Az embereknek fáj csalódni. Már én is hallottam, hogy csalódtak bennem. De azt már megtanultam kezelni. Hisz valaki kialakított rólam egy képet, melynek én -szerinte- nem tudtam megfelelni. Más vagyok, mint ő gondolta. Ez nem az én problémám.
Ennél sokkal fájdalmasabb önmagamban csalódni. Felismerni, hogy még nem tartok ott, ahol gondoltam.
Elveszítettem egy lehetőséget, hogy társsá váljak, hogy adhassak, hogy megnyugodjék a szívem és a lelkem. Elveszítettem egy embert, aki nem csak mellettem volt, hanem sokszor velem is. Mert az egomra hallgattam, a félelmeimre és nem a szívemre. Persze ehhez ő is kellett. Hisz ha igazán velem lett volna, mindez nem így történik. De ez is egy lecke.
Így kezdem az októbert.
Azt mondják, köteleződj el a jó mellett, a boldogság mellett. Esélyt se adj a rossznak, annak, hogy bármi is másképp alakuljon, mint ahogy szeretnéd. De hova tegyem közben a félelem ördögfiókáit?
Egy kis tanítványomat így biztatom minden héten: “Szabad félni, de attól még csináljuk a dolgunkat. Nézz vele szembe, csak ne hallgass rá! Mutasd meg neki, hogy attól, hogy ő ott van, még képes vagy rá, meg tudod csinálni.” Ő kimondja, hogy fél, felismeri. De én most is csak utólag látom, hogy mennyire elborította az egész létemet a bizonytalanság, a félelem, és egy halvány fénysugarat sem hagyott arra, hogy meglássam, mi egyebet is tehetnék. Mert megengedtem neki.
Az élet mindig ad lehetőséget az elengedés gyakorlására – ahogy mondani szoktam. Ezek szerint még mindig nem gyakoroltam eleget…