Az év vége és az újév nem tartozik a kedvenc időszakaim közé. Bár a pihenésre mindig vágyom és szükségem van rá, nagyon nehéz a visszakapcsolódás, önmagam újraindítása. Túl sokat vagyok ilyenkor önmagammal és ez előhozza a hiányosságokat, félelmeket, a kérdőjeleket.
Idén egy új kalandra vállalkoztam. A döntést meghoztam, de idő kellett ahhoz, hogy kiderüljön, miként is lehetséges. Majd amikor végre összeállt, berezeltem. Kerestem a kifogásokat: Kell ez nekem? Akarok erre ennyit áldozni? Mi van, ha rosszul sül el? Biztos, hogy mindennek a részese akarok lenni? Mi van, ha….? Nem is aludtam, annyira elbizonytalanodtam.
Majd 2 nap után ez jött szembe:
„Azt hiszem, a legjelentősebb döntés, amit napról napra hozni tudok, az az általam megválasztott hozzáállás. Ez sokkal fontosabb, mint a múltam, a taníttatásom, a gazdagságom, sikereim vagy kudarcaim, a hírnév vagy a fájdalom, hogy mások mit gondolnak, vagy mondanak rólam, a körülményeimről, a pozíciómról. A hozzáállás visz előre, vagy bénítja meg a fejlődésemet. Egyedül ez szítja a szenvedélyem, vagy ostromolja a reményem.” (Charles Rozell Swindoll)
És valóban, elsősorban ezen múlik. Mert a félelmeimmel és bizonytalanságaimmal is hozzáállhatok, de a reménnyel, a várakozással és a kalandvággyal is. S bár egy kismanó néha a fülembe sugdos és emlékeztetni próbál a félelmekre, elhessegetem, mert úgy döntöttem, nem ez a hozzáállásom. Emellett pedig ki kell tartanom.
A pihenés nálam az olvasást is jelenti, így néhány nap alatt két könyvet is magamba szívtam. Az első igazi meglepetés volt, mert valami másra számítottam a tartalma alapján. Bár visszagondolva, a borítóképe volt, ami először megfogott, amin egy hegy felé tartanak az emberek. Mégsem erre számítottam. Két dologra mutatott rá:
Sok ember életét keseríti meg az alkohol. Vagy azért, mert saját maga küzd vele, vagy azért, mert egy családtagja. Tisztának maradni pedig egy elképesztően nagy feladat, egy mindennapos, vagy épp egy minden perces tudatos döntés, akarás kérdése. Amire van aki képes, és van, aki nem hiszi el, hogy képes rá. Mert az sem mindegy, hogy ki akarja, hogy a függőség megszűnjön.
A hegyek iránti vonzódást nehéz megmagyarázni egy olyan embernek, aki az abszolút biztonságra törekszik. Egy fiatal fiúnak mégis sikerül, mert neki ettől „kielégítő” az élet.
Hogy mi közöm nekem ezekhez? Az alkohol okozta problémákról nekem is vannak emlékeim, amiket igyekszem elengedni. De van olyan barátom is, akinek sikerült leszoknia. S bár eddig is tudtam, hogy nagy utat tett meg, most még jobban értékelem és fontosnak tartottam, hogy ezt el is mondjam neki.
A hegyek pedig azért kellettek, hogy emlékeztessenek. Hónapok óta nem láttam, érzetem igazi hegyet. Pedig nekem kellenek. Mert megmutatják a csodákat lentről és fentről is. ezek a csodák pedig kellenek az élethez.
A másik könyv pedig egy fiatal lány élete az iskolásévektől a felnőtté válásig. Költözések, új emberek, kapcsolatok, család, szerelmek, döntések, álmok és vágyak. És félelmek. S bár sodort magával a könyv, az utolsó oldalon volt az a néhány mondat, amiért elsősorban el kellett olvasnom:
„Magadnak köszönheted a boldogságodat éppúgy, mint a boldogtalanságodat. Hogy melyiket készíted elő éppen, azt csak később tudhatod meg. Ha cselekszel, mindkettőre megvan az esély. Ha viszont nem teszel semmit, csak egyetlen esélyed van…” (Majsányi Kati)
Miért is írtam mindezt le? Mert az egész az életről szól. Arról, hogy bár vannak nehézségeink, a hozzáállásunk, a döntéseink, az akaratunk azokat is más megvilágításba helyezheti. Fontos, hogy legyen az életünkben valami, ami kiszakít a hétköznapokból, ami feltölt, ami tovább lendít, és mindehhez a legfontosabb, hogy el kell indulni. S ha ez nehéz – mert nehéz – akkor legyünk nyitottak. Mert az a jó szó, az az egy mondat bárhol ránk találhat, ami segít megemelni a lábunkat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: