Két napon belül kétszer találtam magam ugyanabban a helyzetben a munkám során. Világosan látszik már most, hogy melyik gyermek hogyan áll az élet kihívásai elé. Legyen nyolc vagy 12 éves, mindenhol minden előfordul. Sőt, valószínűleg már sokkal korábban is látszanak ezek a dolgok.
A szekrényugrásról bizonyára mindenkinek vannak emlékei. Én arra emlékszem, hogy egyszer sikerült egy akkorát ugranom, hogy csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a tornaterem hosszanti oldalán végigfutó, a terem padlójától kb. 40 cm-rel magasabban levő betonfolyosó pereme nem horpadt be tőlem. 🙂 De szerettem.
Elérkezett az idő, hogy én is részese lehessek annak, hogy milyen élmény marad meg a gyerekekben eme feladatról. Kezdtük az alacsony szekrénnyel, egyszerű feladattal, melyet szinte mindenki megoldott valamilyen módon. Lassan eljutottunk ahhoz a feladathoz, mely már nehezebb volt. Meg lehetett próbálni, de lehetett választani a könnyített feladatot is. Nagyszerűen látszott a gyerekek hozzáállásán, hogy mire vannak bekódolva, mit hoznak magukkal. Többen mindent beleadva, egymás után többször is próbálkoztak, kitartóan. Voltak, akik nekifutottak, de az utolsó pillanatban megijedtek. Aztán újra nekiindultak. Olyanok is voltak, akik, a háttérből figyeltek, de nehezen indultak el a könnyített feladatra is, miután láttak egy-két nem teljesen jól sikerült próbálkozást. Hatással voltak egymásra. Aki megcsinálta, nagy tapsot kapott. Biztatták egymást tapssal, úgy mint a nagy versenyeken a távolugrókat egyre erősebben az elugrásig. Jó volt ezt látni.
Azonban volt két jómadár, akik a többiektől eltávolodva a padon ültek és kinevették társaikat. Többszöri kérésre sem vették a fáradtságot, hogy legalább a könnyített verziót megcsinálják.
Ma kisebbekkel voltam és egyszerűbb feladatot kaptak. A bordásfalra ferdén felhelyezett padra kellett felmenni. Bárhogy. Akár térden csúszva is. A játszótéren látom, hogy a gyerekek imádnak felfutni a csúszdán, mászókázni. Már aki jár játszótérre és ezeket szabad neki. Ugyanaz látszott, mint előző nap. Volt, aki felfutott rögtön, volt, aki először bizonytalanul, lassan ment, de ment. Ők egyre bátrabban, gyorsabban mentek fel körről körre. De itt is volt olyan, aki kifogást keresett csak, hogy ne kelljen megpróbálnia. Csúszik, tériszonyom van, félek, szomjas vagyok, nem szeretném. A “vicces” a nem szeretném válasz számomra. A feladat feladat, nem kívánságműsorban hallott kérés. Amikor megkérdeztem, hogy matematikából is ezt mondja-e, hogy nem szeretné a két számot összeadni, a gyerekek közölték velem, hogy IGEN.
Nagyon sokszor futok bele abba a mondatba a gyerekeknél: Én ezt nem tudom. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy ha mindent tudnánk, nem kellene iskolába járnunk. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, gyakoroljunk, segítsenek nekünk. Ez egy lehetőség a fejlődésre. Arra, hogy segítséggel végezd, majd ha már megy, akkor egyedül. Mert nem lesz ott melletted mindig valaki, aki megmutatja, hogyan kell, vagy megcsinálja helyetted. Ezt is meg kell tanulni. Az önálló munkavégzést. Megérteni a kihívást, megtalálni a megoldási módot és végigcsinálni. Hinni magunkban és ha először nem sikerül, újrapróbálni. Elhinni, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. Itt még van aki segít, de ez nem lesz mindig így.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: