Az elmúlt hetek írásai

 

Melyik farkast eteted?

A tanórák igen nagy része telik fegyelmezéssel.Tesi órán, ahol a gyerekek végre kiszabadulnak a pad fogságából még nagyobb feladat kordában tartani az alsósokat. Sorra jönnek: Kati ezt mondta rám, Sanyi piszkál, Isti nekem jött…
Mit mondunk mi?
Mindenki foglalkozzon a maga dolgával, a másikat hagyja békén. Csináld TE jól a feladatot. Nem kell meghallani, amit mond és abbahagyja a piszkálást ha nincs rád hatással. Csak a jót mond el a másiknak, ha rossz gondolatod támad vele kapcsolatban, tartsd magadban.
Ez komoly feladat egy 7-9 éves gyereknek, de még a felnőttnek is.

Mi mit teszünk? Jó példát mutatunk?
Kritizáljuk a pénztárost, hogy emberszámba sem vesz, hanem mondja a betanult szövegét? (Nem kis feladat napi többszázszor mosolyogni és kedvesnek lenni, amikor szinte hozzád sem szólnak, hisz a bolt “tartozéka” vagy. – tapasztaltam)
Piszkáljuk-e családtagjainkat, hogy ezt vagy azt már megint nem csinálták meg, vagy nem “úgy” csinálták meg, ahogy az nekünk jó?
Zavar-e bennünket, ha kritikát kapunk?
Elvárunk-e egy köszönömöt, vagy bocsánatkérést?
Tudjuk, miként tudunk építő jellegű kritikával segíteni a másiknak?

Ha mélyen magunkba nézünk, mi is “fegyelmezésre” szorulunk. Önfegyelmezésre…
Hisz ha valakit bántunk, magunkat is bántjuk. Ha felháborodottan mindenkinek elmeséljük hogyan bántak el velünk – azzal újra és újra átéljük és másban is a negatív energiákat tápláljuk.
Keressük meg a rossznak tűnő dolgokban is a jót, hogy mit tanulhatunk belőle és engedjük elmenni…
Ezt az indián bölcsességet talán már mindenki olvasta. Jusson eszünkbe néha!

Két farkas
Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik.
Azt mondta: „Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
Egyikük a Rossz. – A düh, irigység, féltékenység, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego.
Másikuk a Jó. – Az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit.”
Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: „És melyik farkas győz?”
Az öreg indián mosolyogva válaszolt: „Az, amelyiket eteted.”

 

Miért írnak a nők?

Nem vásárolok újságot nagyon régen, mert úgysincs időm elolvasni, de ma méterekről hívogatott a Nők Lapja. Nem sok látszott a címlapból, de amikor közelebb mentem, egyetlen címet láttam. Amiatt most mégis megvettem: Miért írnak a nők?
Kíváncsi lettem. Nekem is késztetésem van mostanában arra, hogy írjak. Annyi minden történik egy nap és annyi minden gyűlik össze bennem, amit nem mondhatok el senkinek. De 2 hete kikívánkozott belőlem a Grossglockner megmászásának története. Elmondtam hát mindenkinek és azóta is csak mondanám…
Miért? Mert szeretném megosztani. Mert valami jó, mert valami érdekes, furcsa, vagy érthetetlen. Mert ha leírom, megörökítem a pillanatot és belevonhatok mást is, hogy élje át. Legyen az másnak is jó, érdekes, furcsa vagy érthetetlen. Vagy hozzon ki belőle valami mást! Mozdítson meg benne valamit.
Nem a likeokért írom, hanem Önmagamért. Mert nekem jó, ha adhatok, ha hathatok. Most így tudok adni – annak aki elfogadja…

 

Kommunikációs hiba vagy félreértés?

Azt hiszem baj van a kommunikációmmal.
Két napon belül kétszer estem bele ugyanabba. Igyekszem kedves, figyelmes és megértő lenni, de félreértelmezik, amit mondok. Vagyis írok – és ez talán fontos tényező.
Tudom, ha valamit mondok, a másik sosem teljesen ugyanazt érti, mint amit én gondolok, mert befolyásolják az érzelmei, tapasztalatai, pillanatnyi lelkiállapota is.
Be kell valljam, nem esik jól, de már nem szándékozom magyarázkodni sem.
Azonban ennek is van pozitív oldala! Találtam egy jó kis írást a női és férfi kommunikáció különbségeiről. Érdemes elolvasni, tanulságos lehet!

http://www.valloagnes.hu/…/page:Kommunikacios-el…/p:53-54-58

És a félreértés vicces is lehet szerencsére!

 

 

“Tedd meg most!”

– ez Gretchen Rubin egyik parancsolata, melyről a Boldogságterv című könyvében olvastam. Azaz nem halogatni olyan feladatot, amit egy percen belül el tudok végezni.
Nekem ilyen rengeteg van! Ha pedig túlesek rajta, sosem értem, miért halasztgattam és maradt teherként a nyakamon.
Mosogatás közben pont ezen gondolkodtam, hogy ezen nekem is tudatosan kellene változtatni. Közben szóltam Gergőnek, hogy hozza a táskáját, nézzük át a leckét, olvasnivalót. Ő elment, kipakolta a varródobozt, mindent alaposan megvizsgált, kérdezett, kipróbált…
Türelmesen megkérdeztem, emlékszik-e mit kértem. Húzta a száját. Halogatod, mert nincs hozzá kedved, ugye? Bólogatott. Erre elmeséltem neki, hogy nekem is van egy csomó (kisebb és nagyobb) dolog az életemben, amihez nem fűlik a fogam, de ha megteszem mégis, akkor utána milyen jó. Konkrét, aktuális példát is mondtam: Megromlott a kaja a hűtőben, de valahogy nem volt kedvem kidobni. Egyre gusztustalanabb. frown hangulatjel Az előbb rászántam magam is kidobtam, megszabadultam tőle végre! Amikor sütés után mosogatás nélkül teszem a tepsit a helyére, mindig tudom, hogy ha szükségem lesz rá legközelebb, morogni fogok saját magamra. Most megint épp a tepsit mosogatom, mert nem tudom beletenni a húst.
Ekkor már mosolygott. Újabb kérés nélkül hozta a táskáját és hamar megcsináltunk, átnéztünk mindent.
Szuper! Innentől miénk a nap hátralevő része!!!
Ti is szoktatok halogatni?

 

Boldog hétköznapok

Ha elégedett és hálás vagy, megtalál a boldogság.
Igazából mindig ott van, csak egy a kérdés: észreveszed-e.

Ma szabadnapot adtam magamnak. Dolgoztam is, de az is más energiákkal telt. Mivel nagy eséllyel ezt tűnt az év utolsó nyári időjárású napjának, úgy döntöttem, olyan dolgokat teszek, amik feltöltenek.
Futottam, kajakoztam, olvastam a tóparton, az óráimat a tanfelügyelői látogatás ellenére is élveztem, meggyes-diós pitét sütöttem és egy kellemes délutánt töltöttem a fiammal türelmetlenség nélkül.
Rengetek gyönyörű pillanatot kaptam! Tavalyi tanítványaim ölelését, volt kollégáim mosolyát. Bizalmat és lehetőséget, egy rendezvényen való részvételt. A tegnapi viharos szél után a víz nyugalmát, a nádas csendjét. A narancssárga kajak csillogását a vízen. A lapátról lecseppenő vízcseppek látványát, ahogy a csepp vízbeérése után egyre nagyobb és nagyobb körhullámot indít el, míg végül belesimul a vízbe. A víz bársonyosságát, ahogy a kezemmel megsimítottam. A sirályok sorakozását a parton. Az izmaim játékát, miközben a legoptimálisabb evezési módot kerestem. A homok fodrozódását a talpam alatt. Kellemes beszélgetést, mosolygós pénztárost, nyugodt gyermeket…
Ezek a pillanatok azt juttatták eszembe, hogy hatással vagyok a környezetemre. Minden mozdulatom, mely megtöri a vizet, minden lépésem, mely megtöri a hullámokat rajzoló homokot, minden szó, melyet mondok és valószínűleg minden gondolat, mely a fejemben összeáll.
Van az életemben két olyan terület, amit szeretek, de nem foglalkozom velük mostanában. Sokszor eszembe jutnak, de valahogy nem találom a módját és idejét, hogy foglalkozzak velük. Ma, ebben a feltöltött állapotban mindkettőnél változások történtek.
Hiszem, hogy a tudatosan választott reggeli boldogság meghatározza a nap eseményeit. Minden mindenre hatással van.

 

A Glockner és én

Nem terveztem, hogy megyek. Egyáltalán. Nem is foglalkoztatott, utána sem néztem. Elképzeléseim szerint csak nagyon haladó, tapasztalt hegyi embereknek való kihívás, nem nekem.

Idén kezdtem újra szorosabb barátságot kötni a hegyekkel. Az elmúlt nyolc évben csak álmodtam róluk. Előtte jártam néhány helyen, volt egy 300 méteres sziklamászásom Paklenicában, a legemlékezetesebb steig az Intersport volt, illetve megjártam a Triglavot. Jó emlékek, de ezeknél nagyobb álmaim nem is voltak, csak újra hasonló helyekre eljutni.
Sikerült is aztán egyszer a Schneebergre, egyszer a Raxra, majd a Hochschwabra elutazni és mindenhol kedves mászótársakat ismertem meg.
Aztán a sors úgy hozta, hogy egy izgalmas Dolomitok túrára hívta fel a figyelmemet ismerősöm. Ahogy elolvastam, tudtam: menni kell, ezt nem lehet kihagyni. Még épp befértem a csapatba.
4 napig nem voltunk 2000 m alatt. Megvoltak az első 3000-es csúcsok és egy csodálatos világ, melyről azt gondolod, csak a képeslapokon létezik. Mindehhez pedig egy jó kis csapat.
Az elmúlt hónapok során megismert emberek többsége idén mászta meg a Glocknert, sok szó esett róla. Láttam képeket, videókat. Néhány napja meg is jegyeztem, hogy annyit mutogatják, hogy még a végén kedvet kapok hozzá. Majd egyszer.
Aztán jött az üzenet, hogy hétvégén menjek a Grossglocknerre. Hogyan mennék? Semmi felszerelésem nincs, nem tudok róla semmit, nincs rá pénzem… De a kisördög persze nem hagyott nyugodni ettől kezdve.
Néhány hónapja, amikor a félelmeimmel cívódtam, kötöttem egy megállapodást magammal: ha valamit csak egy kicsit is akarsz, akkor ne tétovázz, csináld!
Persze felszerelésem és pénzem továbbra sem volt, de lehetőséget és bizalmat kaptam, amit nem hagyhattam ki. Csütörtökön igent mondtam és pénteken már a buszon ültem. Továbbra sem tudtam szinte semmit a túráról.
Amikor elindultunk a hegyre, szakadt az eső. A hegyet nem láttam a felhőktől, így csak azon aggódtam, hogy meddig bírja a ruhám. Hóról volt szó, nem esőről, így esőkabáttal nem készültem. Nincs is.
Feljebb érve havas eső, majd hó esett már. A Stüdlgrat teljesítése volt cél, de az időjárás közbeszólt. Többen emiatt jöttek, a normál úton már voltak. Én is szeretem a kihívásokat, de be kellett látni, nem biztos, hogy megéri a kockázatot. A kereszteződésnél a normál út felé fordultunk. Cél: 3454 m Erzherzog-Johann Hütte.
Át kell haladni a gleccseren. Sosem láttam gleccsert. Számomra megfoghatatlan volt. Mindenki azt mondta, hogy nem az a gond, inkább ami felette lesz!
Eddig többször egyedül jártam az utat, most itt volt az ideje az alkalmazkodásnak, a türelem gyakorlásának – összekötve, egymásra figyelve kell menni.
Valóban nem volt gond a gleccserrel. Nehezebb akkor lett, amikor a sziklákra értünk. Már láttuk a házat, de a magasság, a nem megfelelő étkezés és a fáradtság visszafogta a csapat lendületét. Hiába mennél, meg kell állnod, ha a másik nem bírja. Ha kell, várj, ha kell, biztass, ha kell, tartsd meg. Megküzdöttünk az utolsó 30-50 méterrel a házig.
Az idő nem javult, feltámadt és megerősödött a szél, de bíztunk benne, hogy másnap szép idő lesz. A meleg házban egy kis pihenő után kíváncsian vártam a másnapot.
Másnap valóban megmutogatta magát néha a Nap, de a szél nem csendesedett. Küzdve a hófúvásokkal, az út megtalálásával, a kesztyű lecsúszásával jutottunk felfelé méterről méterre. Volt, ahol combközépig süppedtünk a hóban, fáztunk, de lépésről lépésre haladtunk összekötve, egymáshoz alkalmazkodva. Felérve a cölöpökhöz már így is biztosítottuk egymást, bár sokszor ez nagyon lassította, nehezítette is a haladást.

Már láttuk a keresztet, amikor vezetőnk azt mondta, legszívesebben visszafordulna. A szél süvített, fáztunk, az előttünk haladó páros visszacsúszott, kereste csak a lehetőséget a feljutásra. Minden csupa hó, csupa jég. (Hol vagyok? 2 napja még fürödtem a Velencei-tóban!) De elindultak és mi is tovább mentünk, sőt, feljutottunk a csúcsra.
Első dolgom volt kitenni a mini papírzászlót, mellyel kedves kollégáim-barátaim is”feljöttek” velem.
Valahogy nem volt örömmámor. Csak néhány kép és induljunk is lefelé, mert idefagyunk! Nagyon hideg volt és a szél megfagyasztotta minden tagunkat. Mozogni kell, mert megfagyunk!

A visszaút megint döcögősen indult. Kell a biztosítás, de közben lassít, akadályoz ha kicsik a távolságok közöttünk. A nehezén túljutva végül gatyaféken szánkózva jutottunk vissza a ház közelébe, ahol azt sem bántuk, hogy a hátunk közepéig feljött a hó a kabát alá. Itt már nem vágott úgy a szél, gyerekként élveztünk a havon csúszást.
Kis ebédszünet után indultunk meg lefelé. Ismét összekötve, eleinte a kis távolság miatt nehezen haladva. Majd a gleccserre leérve dupla hosszú kötélre és megfelelő távolságra egymástól megindultunk a többiektől eltérő útvonalon. A friss hó miatt a gleccserhasadékok nem látszódtak, bárhol lehettek. Fegyelmezetten, együtt haladtunk. Lejjebb érve láttuk csak, hogy hol is jöttünk el. Hatalmas hasadékok közelében. Olyan is volt, ami felett átugrottunk, de épségben leértünk.
Ahogy egyre lejjebb jutottunk, úgy tisztult az idő. Vissza-visszanézegetve láttuk csak, merre is jártunk. Csodás volt a látvány, bármerre néztünk.
A parkolóba leérve és visszatekintve pedig néha már felhő sem takarta ezt a csodálatos hegyet. Hihetetlen, hogy ott jártunk néhány órája! Előttünk magasodott a Grossglockner 3798 méteres csúcsa. Ez igaz? Tényleg ott voltunk? Ott bizony! S ha lehet, még vissza is jövünk!

„Van a Csoda…
Amiről azt hiszed, rejtélyes, megfoghatatlan, elérhetetlen. Amiről azt gondolod, talán nem is létezik, talán csak kitalált mese, csupán költői álom. Amiről mások mesélnek, de te azt hiszed, veled nem történhet meg, te nem találkozhatsz vele. Mert olyan messze van, annyira elérhetetlen. De nem. A Csoda nincs messze, nem elérhetetlen, és nem csupán költői álom. A Csoda itt lakik közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik az ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd.
Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. Vagy még el sem kell mondanod. Csak vágynod rá őszinte szívvel. Akkor is, ha lehetetlen, akkor is, ha úgy véled, soha nem sikerül. De te mégis mondd el neki, mégis vágyd. Igaz szívvel. És a Csoda teljesíti.
A Csodát. „
(Csitáry-Hock Tamás)